< Vissza a cikkekhez

in blog hu, Fotóművészet by | no comments

Kortárs magyar fotóművészet

Az egyik szemem sír a másik pedig nevet, amikor ez a téma kerül szóba egy társaságban. Mi az oka ennek?  A világ legnagyobb hatású fotósai között bizony nem egy, magyar származású művészt találunk.  Igazán komoly fotógyűjtemények, elképzelhetetlenek legalább egy magyar fotográfus képe nélkül.  Elég csak néhány nevet említeni:  Robert  Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton,  és mindenki érti miről is van szó. Persze ők nem kortársak, de ez a dicső múlt.  Eddig az öröm.

Ha beütjük a keresőnkbe a „kortárs magyar fotóművészet” címszót, akkor az első találatok között jelennek meg, a tavaly a Nemzeti Galériában megrendezett: Magyar Fotóművészet az Új Évezredben című kiállítással foglalkozó cikkek. Azonban igen nehéz helyzetben lehetett az a nézelődő, aki e kiállítás alapján szeretett volna képet kapni a kortárs magyar fotóról. A kurátori koncepció szándéka szerint az alábbi kérdésekre kereste a választ a kiállítás: milyen folyamatok zajlottak le a magyar fotográfiában az utolsó nagy „seregszemle”, a 2001-es kiállítás óta? Milyen egyetemes fotográfiai folyamatok hatottak a magyar fotográfiára? Kit nevezhetünk fotóművésznek? Kit nevezhetünk a fotográfiát használó művésznek? Milyen hatása van a digitális technológiának a kortárs fotóművészetre? Nos ezek is fontos kérdések természetesen, de amit én még fontosabbnak érzek: hol tart ma a fotóművészet Magyarországon, és miért? Mi az oka annak, hogy André Kertész képei még ma is kelendőek a világ számos fotóművészeti vásárán, de a magyar kortárs fotó nem talál magára.

A fénykép alkalmas a pillanat megragadására, a múló idő rögzítésére. Az élet számtalan területén alkalmazzuk, sokan talán ezért nem tekintik  művészi eszköznek. Valószínű, hogy ez is az egyik oka, amiért még ma is mostohagyereknek számít, a művészetben. Félig egy gép készíti el az alkotást, ezért sokak fejében él az a képzet, hogy: -Egy jó fényképezőgéppel, ezt én is meg tudom csinálni. Lehet, hogy ez is az oka annak, hogy  erőltetetten művészieskedőnek, izzadtságszagúnak, mindenáron a társadalmi kérdésekre reflektálni akarónak tűnik a  kortárs magyar fotográfia. És sajnos nem volt ez másként a 2013-as Nemzeti Galériában rendezett kiállításon sem. A legnagyobb csalódás számomra Korniss Péter Kossuth díjas fotós, Betlehemes sorozata volt. Azé a Korniss Péteré, akinek erdélyi, vagy a Fekete vonaton készült képeit, szinte minden magyar ember ismeri. De említhetném  Gábor Enikő  camera obskurával készült képeit is, mint az új évezred fotótecnikai kihívásaira adott választ. Tényleg ez az út a megfelelő, hogy újra felemelkedjen a kortárs magyar fotóművészet?

De mit is várhatunk ha a Beszélő című hetilap, kulturális rovatában Szilágyi Sándor főszerkesztő arról ír, hogy: … nem foglalkozom a digitális állóképalkotással, mert ez a multimédia tárgykörébe tartozik: adekvát megjelenési formája nem a fotóműtárgy, hanem a monitoron vagy a vásznon, falon, bármin megjelenített virtuális kép (és az installáció), s így egészen más esztétikai (szintaktikai) kérdéseket vet föl, mint a fotográfia. Ami pedig az öszvér formációt, a fotó alapú számítógépes printet illeti: ez nem fénykép, hanem komputergrafika – amivel persze önmagában véve nincs semmi baj, csak ne keverjük össze a dolgokat! ( Szilágyi Sándor Beszélő Meghatározások 2012. 02.21.)

Nincs mit csodálkozni tehát. Nehéz lehet egy mai, magyar fotóművésznek, megtalálni és meghatározni önmagát, ha műfaja is ennyire megosztó. És akkor nem is beszéltünk még, a kultúrát jobbról is, balról is ostromló politikai támadásokról. Amikor megmondóemberek tucatjai nyilatkoztatják ki, hogy mi is a művészet, és miről kell szóljon. Hol marad a művészi szabadság, ha már az eszközét is meghatározzák. Szobrokat és festményeket giccseznek le, számon kérik a funkciótlanságot. Más esetben viszont felmagasztalnak és piedesztálra állítanak alkotásokat, legyen szó akár festett műanyag tehenekről, akár szeméttelepeket bemutató fotósorozatról.

A néző, érdeklődő, befogadó pedig, szép csendben elfordult a kortárs magyar fotóművészettől. A kiállítótermek konganak az ürességtől, a művészek megélhetési gondokkal küzdenek. Ugyanakkor virágzik a fotóművész „képzés” –és ezt nem véletlenül tettem idézőjelbe. Vajon mit oktatnak ott és kik? Lassan  Dunát lehet rekeszteni végzett fotóművészekkel, az eredmény mégis siralmas. A kedves olvasó, meg tudná mondani, hogy mikor volt utoljára fotókiállításon? Megértem, hogy nem kíváncsi rá, de ez elszomorít. Ha van képzőművészeti ág amelyben a magyarok jelentősége megkérdőjelezhetetlen, az bizony a fotográfia.

Elieen Rafferty  amerikai fotóművész, szakértő, blogger az amerikai fotóművészeti irányzatok felsorolásánál, külön is kiemeli például: Moholy-Nagy és André Kertész munkásságát, amelyek befolyással voltak a fotográfia fejlődését. Sőt felsorolásában, fotóművészeti korszakokat neveztek el, mindkét magyar származású fotográfusról.  A világhírű francia fotós Henry – Cartier Bresson két magyar fotóművészt ( Martin Munkácsi, André Kertész) is megnevez, mint akik nagy hatással voltak rá. Sajnálatos módon a magyar wikipédia Cartier-Bresson-ról szóló cikke, ezt a lényeges momentumot nem említi, pedig az angol nyelvű változat kitér rá. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy még mindig ciki a világhírű magyar származású fotósok érdemeit emlegetni. De vajon miért? Talán ha összehasonlításra kerülne sor a múlt századi, és a mai magyar fotográfia helyzetével, akkor világosan látszana a visszafejlődés? Mindenki válaszolja meg magának ezt a kérdést.

Címkék: , , , ,